Anyámnak világéletében vékony haja volt. Olyan semmirevaló haj, mondta mindig, az a vékony, egyenes szálú, amiből nehéz hosszú hajat növeszteni. Ezt örököltem én is, ezt a vékony, semmirevaló hajat, amiből sosem lesz igazi rocksztár haj, mert nem könnyű megnöveszteni, olyannyira hogy az én fejemről is már egyre inkább csak fogy. Anyám fejéről egyébként ötvenkét évesen fogyott el teljesen, amikor az a bizonyos állat, aminek két ollója van, és jellemzően a vízben él és nem mellesleg olyan kopasz, mint egy nyalóka, szóval ez az állat vágta le anyám haját, mikor épp a kemoterápia koktélját szürcsölte a vízparton, és akkor, ott, az az állat, a koktélos vízparton, fodrásznak állt anyám fején. Eltűnt a semmirevaló haj. Őszintén szólva én is félek kicsit, hogy az én semmirevaló hajam hamar elkopik, igaz még nem vagyok ötvenkét éves, és az állat sem környékezett meg, de azért biztos, ami biztos, fodrászhoz sem járok soha, a feleségem elintézi nekem a hajvágást, sokkal jobban csinálja, mint a nyalókafejűek. Aztán anyám fején újra kinőtt a haj, göndör volt és fürtös, sosem volt még ilyen a családban, nevettünk rajta, apám berbernek hívta anyámat, a semmirevaló haj megváltozott. És pont akkor, mikor a göndör haj már kezdett valami szép formát ölteni, újra eljött a fodrász, de ezúttal nem a hajat vágta le. Állítólag halálunk után két dolog nő még rajtunk. A körmünk, és a hajunk. Szeretném hinni, hogy anyám odalent örül a szép hosszú, göndör hajának. Még ha kicsit tényleg olyan tőle, mint egy berber.