Az operettben a táncoskomikust sajnáltam mindig a legjobban. A szubrett párját. Nem övé a főszerep, nem körülötte zajlanak a dolgok, és neki kell a legtöbbet tepernie azért, hogy valami vidámságot csempésszen a színpadra. Legtöbbször olyan poé­nok árán, mint „szilvalé” és „rongyő”. Persze ezt az arisztokrata affektálás kigúnyolásának is lehetne tekinteni, de számomra inkább a parvenü igazodás komikuma ez. Ez a szerep jut eszembe mindig Rákay Philipről, akit egy párhuzamos univerzumban a tehetsége, a kreativitása és a szívós munkabírása juttatott el oda, ahol a miénkben van. A NER-es univerzumban ugyanis ha lehántjuk róla azokat a dús rétegeket, amelyek a politikai kapcsolatai révén rakódtak rá (a Magyar Televízió „intendánsi” szerepétől az őszinte kurzusfilm elkészítéséig), akkor nem nagyon marad más, csak a csetlő-botló táncoskomikus lelkesedése és törtetése, amit még a saját közönsége is elnéző kacagással díjaz csupán. Ebből a nyersanyagból Caragiale, Mikszáth és Molière írt örök érvényű karaktereket, talán abban a reményben, hogy az utókor majd tanul belőle.