Nagyapám ötször költözött életében.Én ugyanabban a szobában alszom,ahová nagyapám kutyája először lefeküdt,ahová hazavittek a kórházból.Ismerem a fűtéscsövekben a víz surrogását,a tiszafa ágainak zaját,ahogy szélben a házfalat kaparják,a parketta nyikorgását,a megfeketedett foltot,ahová a háború alatt a trágyát hordták,a kézzel írt feliratot a nagyi gardróbjának alján,a széf helyét a falban, a kódját,a pisztoly hideg markolatát.Értem a ház éjszakai neszezését,az árnyak játékát,a szomszéd kutya ugatását,aki akkor is ugatott, amikor már senki nem kérte,a könyvespolcon sorakozó nippeket,az elhangolódott Bösendorfert,az üresen hagyott ágyat,amiben nagyapa utoljára a fal felé fordult.Mert én vagyok a vasbetonból kispórolt vas,a kertben pirosló cseresznyefa,amit tövestől kivágtak és a teherautóra dobtak,az éjszaka lebontott kerítés,a négy ellopott autógumi,az eltörött főnyomócső,a pincébe beszakadt konyha,a falnak támasztott pingpongasztal,a magára hagyott labda,a bili tartalmával öntözött jegenyesor,a lyukas öntözőkanna,a rózsatövek földjébe kevert kávézacc,és a földben egymáshoz bújó két mázas urna.Egyszer majd más is belakja a hiányomat.Még akkor is, ha senki nem emlékszik,hol állt a ház.