Lerombolja, de újra is építi – Szórakoztató bizonytalanság Bognár Péterrel

Lerombolja, de újra is építi – Szórakoztató bizonytalanság Bognár Péterrel

Igencsak meglephette polgárőrkrimi-trilógiája Elmész, visszajössz, sose halsz meg című záródarabjával Bognár Péter azon olvasóit, akik pusztán szórakoztató irodalomként vették kezükbe a könyvet. Külön meghökkentő, hogy látszólag még a lelkes polgárőr és önjelölt nyomozó Oktávot is maga mögött hagyta. Ugyanakkor a helyszín és a szereplők többsége ismerős, és a falu közösségét ezúttal is egy rejtélyes haláleset foglalkoztatja. A szerzőre veszélyesen hasonlító könyvbeli író pedig azzal szembesül, hogy bűnügyi regényeinek talán közük lehet az ügyhöz – ráadásul még egy civil polgárőrnek is nyoma vész! A szerzővel elvárásokról, kihívásokról, Beckettről és Krasznarhorkai László műveinek humoráról is beszélgettünk.

Palágyi Péter Pál: Vendégpillangók

Palágyi Péter Pál: Vendégpillangók

Zöld susogások, fényes árnyalatok, bólogató ágzöldek néznek le bölcsen az emberre, házak vörös rendjére, mellettük lüktető autók a szürke kígyón markánsan tudatják, az urak járata mindenen át, most mellékesek, habár ütemük állandó háttérzörej, mint járőrök a természet rendíthetetlenségében, a virágok illatéterét nem tudják megbolygatni, áttörnek rajtuk a madárdalok is, mint fogaskerekek között át-átröppenő szöszök, néhány fecske élénk csivogással játszik a szélben, akár az örömüket lelő, életvidám gyerekek, dongók döngnek, mint a levegő fűszerei, sima kéken, felhőtaréjmentesen leng fent a nagy égóceán, meleg sugarak borítják be lábszáramat, egy csodás takaró a szélsóhajok kertjében, beleborzongok a tér üde világába, megvan benne a helyem, nyugalomdimenzió, csak létezem, egy kutya is besétál gazdájával a pillanatba, a legváratlanabb pillanatban tárul fel a teljes harmónia, akár egy gyöngyszem a kagylóban, és önti rám megújító léleknyarát, majd tovaszáll, de megmarad, mint egy ölelés, így érdemes a tovább és a miért, vendégpillangók a szürkegalamb nap nap utánokban.

Spányik Miklós: Delírium

Spányik Miklós: Delírium

A megkopott tudatküszöb szélén Halotti tort ül a tömérdek élmény Eltűnt a határ, a múlt és jelen Őrülten kavarog egy szabad éjjelen A felajzott csupasz emléktestek Elfedett vágyakat keresnek És a szörnyű évek szemfedelén Álomittasan pihen a remény

Szilágyi L. József: Fodrász

Szilágyi L. József: Fodrász

Anyámnak világéletében vékony haja volt. Olyan semmirevaló haj, mondta mindig, az a vékony, egyenes szálú, amiből nehéz hosszú hajat növeszteni. Ezt örököltem én is, ezt a vékony, semmirevaló hajat, amiből sosem lesz igazi rocksztár haj, mert nem könnyű megnöveszteni, olyannyira hogy az én fejemről is már egyre inkább csak fogy. Anyám fejéről egyébként ötvenkét évesen fogyott el teljesen, amikor az a bizonyos állat, aminek két ollója van, és jellemzően a vízben él és nem mellesleg olyan kopasz, mint egy nyalóka, szóval ez az állat vágta le anyám haját, mikor épp a kemoterápia koktélját szürcsölte a vízparton, és akkor, ott, az az állat, a koktélos vízparton, fodrásznak állt anyám fején. Eltűnt a semmirevaló haj. Őszintén szólva én is félek kicsit, hogy az én semmirevaló hajam hamar elkopik, igaz még nem vagyok ötvenkét éves, és az állat sem környékezett meg, de azért biztos, ami biztos, fodrászhoz sem járok soha, a feleségem elintézi nekem a hajvágást, sokkal jobban csinálja, mint a nyalókafejűek. Aztán anyám fején újra kinőtt a haj, göndör volt és fürtös, sosem volt még ilyen a családban, nevettünk rajta, apám berbernek hívta anyámat, a semmirevaló haj megváltozott. És pont akkor, mikor a göndör haj már kezdett valami szép formát ölteni, újra eljött a fodrász, de ezúttal nem a hajat vágta le. Állítólag halálunk után két dolog nő még rajtunk. A körmünk, és a hajunk. Szeretném hinni, hogy anyám odalent örül a szép hosszú, göndör hajának. Még ha kicsit tényleg olyan tőle, mint egy berber.